Amerikai zene, magyar fiúktól

Beszélgetés a Tom White és barátai zenekarral

A Jampec buli immáron negyedik alkalommal nyitotta meg kapuit a rock and rollt kedvelő szegedi közönség számára február 23-án. A Posta Palota ismét pöttyös szoknyáktól és bőrdzsekiktől roskadozva dübörgött, ezúttal élő zenével kiteljesedve. A Tom White és barátai zenekar rockabilly, blues, és rock and roll slágerekkel tette felejthetetlenné az estét. A koncert után a frontemberrel, Fehér Tamással, alias Tom White-tal, és gitárosukkal, Motyovszki Lászlóval, alias Motyoval beszélgettem.

Hogyan alakult meg a zenekar?

Tom White: Tíz éve alakultunk, 2000-ben. Akkor én már Motyot ismertem, egy másik zenekarban játszottunk, de akkor is amerikai zenét. Így alakultunk, mi voltunk az alapítók. Utána pedig a ritmusszekció elég változatos volt az elmúlt tíz évben. Motyo számításai alapján 14 tagcsere volt idáig, de a frontposztokat mi töltjük be ketten.

Mennyire megy manapság ez a stílus, amit zeneileg képviseltek?

Tom White: Úgy gondolom, hogy egyre jobban, viszont sosem fog annyira menni, hogy mással ne kelljen foglalkoznunk. A rock and roll és a rockabilly játszása mindig egy nagy szerelem marad. Külföldön ez jobban megy, mint itthon, ott a zenészeknek nem kell mással foglalkozni, nekünk pedig ezer mással is kell, hogy ne haljunk éhen.

 Ha már így szóba hoztad, mit dolgoztok a zenélésen kívül?

Tom White: Nekem nagyon bonyolult állásom van, abszolút rock and roll munka: pizza futár vagyok, ami tök jó, mert akkor dolgozom, amikor ráérek, nem beszélve arról, hogy ingyen van a kaja, ami egy férfi-embernél ugye nem hátrány. Senkinek nem tartozom elszámolással, hogy miért nem mentem be egyik napról a másikra, az a lényeg, hogy egy futár mindig legyen bent. A régi munkahelyemen sok balhé volt abból, hogy miért nem megyek hétvégén dolgozni, nyáron pedig a fesztiválozás miatt szorult háttérbe a meló. 

Hogy látjátok, melyik korosztály a legmeghatározóbb a koncertjeiteken?

Tom White: Szerintem a harmincasok, leginkább ők jönnek el a fellépésekre. A mai egy kivétel volt, hogy a húsz év körüliek voltak többségben, így kicsit jobb volt, mint az átlagos Tom White koncertek, mert lelkesebbek voltak az átlag közönségnél.

Motyo: Én annyit tennék hozzá, ha valaki ezt a zenét színvonalasan adja elő, akkor az a 18 évestől a 70 évesig mindenkinek szól. Ez nem korfüggő, a 60-70 évesek is találhatnak benne olyat, ami esetleg az életükben meghatározó volt, mivel játszunk néhány igen nagy, sokak által ismert, grandiózus világ slágert is.

Voltatok-e már máskor Szegeden koncertezni?

Tom White: Voltunk igen. Tavaly olyan négyszer-ötször léptünk fel, például a Bor Fesztiválon, ahol a szakadó eső ellenére is nagyon lelkes közönségünk volt. A Garaboncziás Borozóban már többször adtunk koncertet az elmúlt két évben, akkor nagyjából két havonta jöttünk, úgyhogy Szegeden már jó páran ismernek bennünket.

Melyik volt összességében eddig a legemlékezetesebb fellépésetek, pozitív és negatív szempontból?

Tom White: Pozitív szempontból 2009 Sziget Fesztivál, Blues színpad. Nyolcezres közönség előtt játszottunk, akik üvöltve ünnepeltek minket, megvették az összes CD-t, pólót, amiket vittünk, utána pedig két óráig autogramot osztottunk.

Motyo: Kiegészíteném, hogy a Kapolcson, a Művészetek Völgye 2006 óta meghatározó a zenekar életében. Egy kocsma udvarban szoktunk játszani minden délután, amíg a rendezvény tart. Ez azért érdekes, mert rendszerint sokan szoktak jönni annak ellenére, hogy a programfüzetben nem szerepelünk.

Tom White: Negatív szempontból, ősszel voltunk Németországban, egy kis faluban blues fesztiválon, ahol a koncert végén a szervező vacillált, hogy kifizessen-e bennünket, vagy ne. Ezután rögtön tagcsere történt az akkori bőgősünk miatt, aki már 25 éves korára komoly alkohol problémákkal küzdött. A koncert közepén konkrétan lement a színpadról és eltűnt, lehet, hogy mosdóba ment, vagy sörért, nem lehet tudni. Emiatt leállt a koncertünk, a szervezők sem értették, hogy mi történik, ebből lett később a vita.

Saját zenét illetve feldolgozásokat is játszotok. Mi alapján döntitek el, hogy mit dolgozzatok fel, mi kerüljön a repertoárba?

Tom White: Még a feldolgozásokat is fel szoktunk dolgozni egy kicsit a hangszerelés miatt, mivel én szájharmonikás vagyok és nem sok harmonikás rockabilly szám van. Őszintén ez úgy szokott történni, hogy próbán eljátsszuk a dalt és vagy megszólal, vagy nem. Ha megszólal, nem feltétlenül ugyanúgy, mint az eredeti, akkor van benne energia és mehet a dolog.

Mi a véleményetek a hasonló stílusú magyar zenekarokról? Például Mystery Gang, Tom Stormy Trio?

Tom White: Abszolút elismerjük a munkásságukat, jóban vagyunk velük. Olyan pici ez a réteg, amit képviselünk, hogy a hasonló zenét játszó bandák tagjait személyesen ismerjük, ez olyan 20 zenekart jelent.

Motyo: A nevünkhöz fűzödik, hogy a Gödörben szerveztünk egy rockabilly jamet, egy rockabilly allstars-t, ahová az ország minden pontjáról hívtunk zenészeket, énekeseket, akik ebben a stílusban mozognak. Az egy szál gitáros és szájharmonikás bluestól kezdve bemutattuk a rock and roll és rockabilly fejlődését egészen napjainkig.

Gondoltatok-e már arra, hogy televíziós tehetségkutató műsorba jelentkezzetek?

Tom White: Nem gondoltunk, ellenben tegnap előtt egy barátom benevezett minket a Csillag Születik-be, úgyhogy pont aktuális a kérdés. Azt mondtam neki, hogy ha rögtön a kamerapróbás rostákon kezdhetünk, és nem kell az elejétől végig várni azt a sok embert, akkor szívesen játsszunk nekik két számot. Arra gondoltunk, hogy világslágert, például egy Madonna vagy egy Beyoncé számot dolgozzunk át rockabillybe, mert úgy gondoljuk, hogy ezzel tudnánk ott olyat mutatni, amit Magyarországon még senki sem csinált. Ha legalább három adást meg tudunk élni, akkor azt már kamatoztatni is tudjuk.

Hol szerettek koncertezni, fesztiválokon, klubokban, szabad téren? Melyik áll közelebb hozzátok?

Tom White: Én klubkoncert párti vagyok, ott közvetlenül a közönség előtt játszhatunk, mindenki együtt van, mi zenélünk, ők örülnek, táncolnak, egybe van minden. Fesztiválokon pedig messze vannak tőlünk, így személytelenebb egy kicsit.

Motyo: Én is így gondolom, hogy a klubkoncertek bensőségesebbek, ott a közönség és a zenekar valami hasonlót él át.

Mik a jövőbeli terveitek?

Motyo: Megpróbálunk ma este hazaérni Ceglédre. Amúgy nekem volna több tervem is, csak ahányan vagyunk, annyifelé élünk. Szeretném, ha sikerülne összehozni egy albumot, amin csak saját számok vannak, bár valószínűleg ez sosem fog megvalósulni, valamint jó lenne tartani ezt a 60-80 fellépést évente.

Tom White: Megnyerjük a Csillag Születik-et és nagyon híresek leszünk. Nekem van egy titkos vágyam, hogy évente olyan 25-30 koncertet játszunk Nyugat-Európában.  Ha a 70 fellépésünk felét külföldön adhatnánk, normális gázsiért, akkor én már nagyon boldog lennék.